Vonzom a vonzót. A hasonlót vagy éppen pont, hogy nem azt. Nem kerestem, ölembe pottyant. Ott csücsül azóta is.

Boldog vagyok, azt hiszem.

Áramkatként áramlik áramlata áramvonalas testemnek. Hajnal van, nyakon csókol a harmatérzetű éter. Ruhába csavarom fedetlen testemet, kiszellőztetem az éjjel elsuttogott piszkos gondolatokat. Cipőt húzok a köszönő percek hadára és dobok utánuk nagykabátot, nehogy visszajöjjenek, hogy mégis didereg a lelkük. Itt hagyta az illatot, férfiszag volt, helyenként jellegzetes beütéssel és a nyomát is itt felejtette a paplanon. Kisimítom azt, kivasalom a helyet számodra gondolataimban. Félig-ismert, borotva járta ábrázatod dereng fel a friss ködhomályban, elképzellek. Reggelente mindig összeszűkült szemmel mérted végig a testhegyet melletted, én voltam az, takaróba burkoltam lelkemet. Azt nem adtam oda sosem. Néha féltem, ha reccsent a padló, miközben izzadt talpammal hozzáértem reggelente - kávét főztem akkor, de te álmodban nyugtáztad minden félrelépésemet. Nem volt több. Reggel virágot tettem a vázába és ott hagytalak a szállodában, el kellett mennem. Ilyenek a fontos emberek. Szóltam, hogy három nap múlva újra érkezem, halkan fogok 2 hosszút csengetni. Rajtahagytam ujjam lenyomatát a csengőn, te a sajátodat összkomfortos szívemen.

Azóta sem köteleztem el magam sohasem.

Néha... Nem akarok új dolgokat látni, felvenni a mamuszt és kilépni az általam épített csodaországból, kakaóval kezemben, hogy valamim legyen, ami megmarad. Néha elég a mindenből, s még a semmi is több, mint elég (sok!) , csak horgolni szeretném a gondolatokat, feküdni hanyatt, fésülni szíved kockás ingét napszámba',  cikkcakkollóval vágni hatszögletűre a gondolatokat és hibernálnék. Most néha van.

Brüsszel.

vizsgaidőszak.

élet.

Szeretem az epres Milka csokit. És kiváltképp az asszimetriát.

Álltam a beton flaszteren, a tovatűnő harminc másodperceket homókóra-pontossággal szitáltam alább. Fény volt, néhol árnyék - s ha nem árnyék, hát árnyak - csak valaminek a helye, aminek ott kellett volna lennie, ahova az ember felcímkézi azt. Nevet ad a gondolatnak és dobozba zárja a kiforratlan impressziót - EMBEREK, EZ NEM LEHET! Majd elvitte a hirtelenszél a gondolatmenetet. Megérkezett.

Az ugyanolyan világban, ugyanolyan kocsikban mindig másnak látlak. Néha azt hiszem, hogy egyik szemed kék, s talán a másik már nem is szem, hanem oda is szívedet tetted a kirakatba. Máskor anyukának látlak - nonszensz tudom, letörlöd a banán-maradványt a gyermeki szájról. Egyszer láttalak öltönyben is vagy csak túl látni szerettelek volna, gépzenét hallgattál, nem akartalak megismerni.

Minél inkább nem akarlak keresni, annál inkább felbukkansz. Minél jobban nem akarlak megismerni, annál jobban a közelembe férkőzöl.

A boltban rám szóltál, hogy nem kellene este 10 órakor csokis fánkot vennem, hogy megegyem azt, én bunkó voltam és azt mondtam: bármennyit ennék, akkor sem érnél a nyomomba". Nem vetted magadra. Rám szóltál, hogy lefekvés előtt vegyem be a gyógyszeremet, mert ma szeretnél szeretni. Felvettem a kabátomat és elrohantam a fejedhez vágva azt, hogy "igen, ma este én is szeretnék szeretni." Azóta nem találkoztunk. Italt kértél nekem a mólón, meglepődtél, hogy sosem iszom vörösbort, mert konvencionálisnak tartom. Helyette pálinkát ittam, szerinted az nem való nő kezébe.

Sosincs semmi közös bennünk, vagy ha mégis, máris gyanakszom.

Míg gyermek voltam, féltem a Duna-parti kivilágítatlan albérletben, álmomban mindig azokra az emberekre gondoltam, akik a húsboltba jártak fejszével kettéfűrészelni a pénzsóvár pocsolyában dagonyázó disznópecsenyét. Nem szerettem azokat a lyukakat sem a falon, amiket a babám kezével fúrtam ki, mert élveztem hallgatni a lehulló malter-száradék tompa neszét a padlószőnyegen. Volt, hogy kiskanállal felkanalaztam a szőnyegen szunnyadó fal-anyagot vagy az újság széléről szippantottam fel azt - ekkor gondoltak először sértettlelkű drogos kamasznak. Nem féltem kimenni a világba, jegyet váltani a szárnyaló álmokra, emelni, cipelni, dolgozni, csak az élvezeteket akartam habzsolni. A nővérem Svájcban élt olajmágnás férjével és zsebkendőnyi családjával, anyám a nyugdíjából nyomorogva számolta a centeket a sarki abc zsömléire, apám a háborúban volt, nem hallottam róla semmi egyebet, azon kívül, hogy hősiesen helytáll a csatamezőn. Azt mondtam, hogy zenész leszek, én mindennap fogok tudni reggelit tenni a családom elé az asztalra, nem hagyom őket magukra és sosem teszem tönkre az életüket, ahogy az enyémet kilátástalanná tették a szüleim. Tarisznyába hajtogattam két inget, egy farmert és egy vászonsurranót, magamhoz öleltem anyámat, fejéhez vágtam azt, amit sosem szabadott volna, majd az ajtót várva, hogy önként becsapódjon mögöttem elmentem messze, keresni valamit, amit nem ismertem, nem tudtam, hogy hol találhatom meg, de volt bátorságom az álmaim nyomába eredni.
-----------------------------------------------------------------------------------------

Prostituáltként dolgozni nem olyan megterhelő, ha az ember nem veszi tudomásul, hogy miért teszi ezt. Nem gondol semmire, csak a beteljesülő testi gyönyörre és arra, hogy a partner, aki fizet neki, az ő testét birtokolja, szeretetet akar belőle kisajtolni, magáénak tudni egész lényét. Gyermekkoromban azt a fajta kötődést kerestem. Nem akartam soha a macimmal aludni, mert az a kedvenc állatom, nem játszottam soha papás-mamást a babakonyhában, nem főztem a játékbabáknak és nem rajzoltam le soha a családomat sem, mert úgy éreztem, hogy engem nem szeretnek annyira, mint a nővéremet. Nem akartam tudomásul venni, hogy nekem is van családom, ahova tartoznom kell, sokkal jobban szerettem Béla bácsit, őt hívtam apának, de azt mondták a szüleim, hogy az ember nem választhatja meg a családtagjait, hanem úgy kapja őket. Ezt követően nem használtam többé a rokonok kategóriát.

-----------------------------------------------------------------------------------------

Hogy mit kerestem? Azt, hogy valaki szeressen. A világ soha nem úgy szeret, ahogy akarom, hogy szeressen. Feltétel nélkül. Nincs szüksége olyanokra, akik önmaguk akarnak maradni, csak olyanokra, amilyeneket a saját képére és hasonlatosságára tud formálni. Nekem ehhez nincs erőm változni, nem tudok változtatni magamon. Napról napra feszültebb vagyok és egyre több italt töltök a pohárba...majd magamba.
Félek attól, hogy innen már nem lesz több visszaút...

Tímea - Anonym alkoholista, lelkiekben sérült, 25 éves fiatal lány

Kérem szépen, beindult a pici-, félig álmodott élet, pakolom a cekkert és indíts Brüsszelbe! Ki sem kellett mondanom, máris teljesültek a vágyaim. No és: szeptembertől az álomiskola hallgatója leszek, azt hiszem csordultig fog telni zakatoló szívem.

Ma azt mondták rólam, hogy kitartó vagyok, ami azért résnyire megcáfolható - helyesbítettem mindjárt, csak azzal kapcsolatban, ami tényleg érdekel. Különben megtarthatjuk a kutyát, ha az megdöglött - én köszönöm, de akkor már nem tartok rá igényt.

Az elújságolnivalóm cseppet sem szokatlan: ha minden igaz, visszatér a Carpe Diem. Átcsövezett Budapest, Duna-parti heverészés, kombinón tétlenkedés, keresni a valamiben a még valamit, mezítláb közlekedés, mosoly ragasztás, koncertjárás - világcsavargás, ahányszor csak lehet. Elvégre annyi a világ, amennyit beletöltesz. ;)

Biciklivel szelte át a várost, lábán lapos topán vetette ketté a távolt. Nem volt sok ideje, egy liter tejért és 5 zsömléért szaladt át a boltba - estére vendégségbe mennek, így nem kell gondolkodni a vacsoráról - morfondírozott magában - így legalább egy nappal többet tud kihúzni élelemmel. Szűkös idők járnak, huzatos a pénztárca bele, s úgy viszik a tovatűnő napok a bankókat messze, mint őszi fellegek a félúton gondolkodó sárguló faleveleket. Be kellett fizetni Tamásnak a óvodát, szerencsére sikeresen beilleszkedett, megszokta a délutáni alvást is, sőt múltkor már teherautó szállítmányt bizniszeltek a Kovácsék fiával, mielőtt haza nem jött volna, s apró kezét kezeimbe kulcsolva azt nem mondta: "Anya...most meg kell várnod...Ezen múlik a jövő!" Az apró kölyök olyan komolyan, akkora átéléssel nézett könnyáztatta barna szemeimbe, hogy nem mondhattam neki mást: Hát menj, kösd meg a jövő üzletét!" Nem mertem neki elmondani, hogy hazamegyünk, de már eggyel kevesebben leszünk. Hogy le kell vágnunk a tyúkokat, mert nem lesz senki, aki gondozza őket, hogy nem megy többet a vasárnapi szentmisére, ami bevett szokás volt számára, és hogy a piacon sem kaphat többet Balaton szeletet a mamától - mert a mama nincs többé... Apám hívott délelőtt, hogy anyu csendesen elszenderült, minden földi égzengés nélkül, méltóságteljesen az éjszaka. A régi idők szép emlékei jutottak eszembe, amikor még én voltam gyermek, én mentem a mamával a piacra, a mamával, aki nekem az anyám volt, de valahogy mégis eltávolodtunk egymástól. Tamás hozta vissza azokat a régi idilli perceket, amikor édesanyám gesztenyepürét csinált a szívecskés kistálakba vagy Fekete Pétert játszott az unokájával a kanapén elnyúlva. Megváltoztatta az idős asszonyt ez a csöppnyi embergyermek. Felhagyott az ivással és a szerelemből is már csak mértékkel kortyolgatott. Visszament édesapámhoz, hiszen még önmagának sem merte bevallani, hogy egy titokzatos, átszakíthatatlan fonal fűzi ahhoz a férfihoz, akitől a lánya született, akitől én születtem - s ezt egyetlen szerető sem kárpótolhatja. Azóta is boldogan éltek, együtt, szorgalmasan, munkával eltöltve, nyaranta egy balatoni halászfaluban sütkérezve, ismét olyan boldogan, ahogyan talán gyermekkoromban láttam őket utoljára.  Tamás imádta a nagymamát. Ha tehette, mindig a pipiket etette volna vagy Berci kutyát nyúzta volna, miközben anyám a kertet gondozta. Élete része volt a fiamnak az anyám, ennek az őszinte lelkű, pajkos hercegfiúnak, akinek most el kell mondanom, hogy egyszer mindenki meghal, de az emléke megmarad - hogy egyszer mindenki édesanyja meghal, de az emlékük mindig megmarad. Nem tudtam neki Balaton szeletet sem hozni, nem volt miből. El kellett kezdenünk a végtisztességet leróvó szertartás előkészítését, ami maradék - kevéske pénzünket is felemésztette. Csendben teltek ezek a napok, s Tamás - bár erősnek mutatta magát - belül rengeteget szenvedett. Megszűnt mindig mosolyogni, derűs és vidám lenni, majd egyik este fájón kitört: "A mama biztosan miattam ment el...Biztosan miattam halt meg, mert rossz voltam." Az volt a következő alkalom, amikor Tamás ide vagy oda - ismét elsírtam magam a fiam előtt. "Kicsim, mindenki, aki egyszer megszületett, meg is fog halni, el fog menni egy másik helyre, ahol aztán ismét találkozunk egymással. Csak nem mindenki ugyanakkor indul és nem mindenki ugyanakkor ér oda. De mindenki megvárja a másikat. A nagymama most fentről figyel minket, hogy mit csinálunk és lélekben mindig itt marad. Tudod, hogy nagyon szeretett és ő is tudta, hogy te is nagyon szereted őt. Ő már egy másik helyen van, de szeretné, ha te itt ismét az a boldog kisfiú lennél, akit ő itt hagyott. "
Nagy bánatos szemeivel rám nézett és szipogva megkérdezte tőlem: "Akkor ha eggyel kevesebben vagyunk, akkor ezentúl jobban kell szeretnünk egymást? Akkor ezentúl jobban foglak szeretni téged és apát, meg Berci kutyát is?" "Igen fiam, Berci kutyát is..." nem tudtam semmi mást mondani...

Ha nem hisztizel, "okosan figyelsz", jól viselkedsz, izomból - mindig - rettenetesen - ártatlanul - mondjuk mosolyogsz, vagy ki tudja mit csinálhat még az ember lánya - kis híján még barátnő is lehetsz. Pláne, ha még főzni is tudsz. Akkor egy életre meg van írva a forgatókönyved, asszony leszel, hát vezekelj, de ízibe'. Sürögj-forogj, lesd a szavakat - a kimondatlanokat is, ritkán beszélj, inkább válj tárggyá, akit jó néha hősugárzóként használni - persze ezt így erősen sarkítva, én sem gondolom komolyan. A lényeg, hogy tulajdon leszel, valakinek a valamije. A dolgok pontosan itt kezdődnek: amint egy kicsit is kilépsz urad-parancsolód látóköréből, máris jön helyetted más - aki ugyan nem fog zoknit suvickolni vagy hipóban áztatni a férfi valahavolt fehér ingeit, de állóképességét, azt rendkívüli mértékben tökélyre fejleszti, bőrét puhára simogatja és egész kívánatos férfit farag emberedből - MAGÁNAK.
Az úr ekkor esik ki végleg karmaidból. Illetve jelen esetben akkor, amikor találkozik velem. No, az nem elég, hogy szépen-bájosan mosolygok rá, hogy szingli életmódot folytatok, de az, hogy cseppet sem titkolt tökéletességgel illünk egymáshoz - erre hamar rájön, hiszen minket az ég is egymásnak teremtett - de hányszor, mindenkivel? - az már végleg kiveri nála a biztosítékot vagy gondolatban talán mást is... a lényeg az, hogy neki szakítania kell, mert engem szeret. Ezt követően egyórás engesztelő szentáldozat keretében jön részemről az asszonyfényezés, hiszen már gyerekkoromban is megtanultam, hogy amire nincs szükségem, azt adjam oda a rászorulóknak - hát sem gyerek, sem rászoruló nem vagyok, a kapcsolatban élő férfire meg végképp nincs szükségem, nem vagyok az az elszeretős fajta. Belátja, hogy nem mondok mindig ostobaságot, sőt, azért egy kicsit talán sajnálja a párját, de engem semmiféleképpen nem akar elveszíteni... Mi több, meg akar ismerni. Kívülről-belülről, alulról-felülről - legalább csak párszor, ha ennyire elzárkózom túlcsorduló szeretete elől. Azt hiszi, hogy ha birtokolja a testem, kap hozzá egy lélekdarabot is.

---

Ugye...ha egyszer Ő fogja majd a kezem, akkor nem kell attól félnem, hogy azt a szőke lányt szebbnek látja? Nem fogja a barátnőmet próbálgatni, mint próbafülkében a ruhákat, csókolózni más csinos lányokkal, netán másutt keresni az érzést? Testet vehet, de érzést nem - ugye ezt ő is fogja tudni? Nem mondja másik lányoknak azt, hogy jobban szeretlek, mint a barátnőmet?

Édesapám és tiszta lap. Harmónia - idill - miegymás.
Továbbra sem eszem csirkecombot, mert ha mindenki azt eszik, akkor én miért is? Miközben odakinn gonoszul gyülekeznek a záporfelhők, fejem fölött úgy alakulnak át sziklatömbökké - ha úgy tetszik. Új életet kell építenem új alapokkal. Tudtam, hogy ha hátat fordítok a világnak, akkor is a világot látom, de amaz már egy másik világ. Költözés másik városba, eggyel kevesebben, egyre nehezebben, új életkezdés külföldön, új emberek, új események, lakóhelyváltás Budapesten, tükörbe nézvén egy teljesen más emberrel, mint aki voltam tavaly ilyenkor. A magánéletemről nem beszélek, annak itt nincs helye. (Most.)

Egyébként meg nehéz megmondani, hogy mi is lesz belőlem, ha egyszer úgy igazán nagy leszek - nem is próbálkozom. Sem megmondani, sem nagy lenni. Még a 20 év is rettegett, nem fogok megöregedni, ígérem.

Nem mondom azt, hogy cafatokban heverek, nem mondom azt, hogy nehéz, mert Budapesten vagyok. Tudom, hogy ITT rövid időn belül összemerem magam - a szó szoros értelmében.

Utána ismét jövök, jó? :)

A kádat súrolta, vörös haja átvette a fertőtlenítő szagát. Háttal állt az ajtónak, nem láthatta a lába kélő gondolatokat - 3 évvel ezelőtt. Azóta nem látta, de valamit megtanult: ahogy a főzelékre is rátesszük a fedőt, úgy fejezzük be munkánkat minden egyes nap, s úgy fekszünk le minden egyes napvégen, hogy megtettünk mindent, ami ki lett mérve a napunkra. Megtanult vágyakozni az után, ami egykor az övé volt, de lépni nem. Női büszkeségét sosem vágta sutba, helyette inkább a házi áldás mellé vert szeget számára, hogy mindig szeme előtt maradjon.

Csizmáját szorosabbra húzta, gyűrűjét a hűtőláda tetejére csúsztatta a gobelinterítő puha hátára, még egy utolsó pillantást vetett a szerény hajlékra, s nesztelenül elment. Gondolataiba zárta emlékkeretben azt a hosszú vörös hajat, ami egykor szívét a fához kötözte, s nem hagyta, hogy bevonuljon katonának. Szerelmes lett, menthetetlenül. Majd boldog is vagy ki tudja hogy hívják az ilyet. Amikor az embernek mindene megvan, de valami mégis hiányzik. Tudják mi ez, egy egyszerű és őszinte emberi érzés: "hozzám tartozol és én hozzád tartozom."

Külön élni egyszerűbb, mint bevallani, hogy nem tudok nélküled élni, s tán ha tudok is, nem érdemes.

Szerelembe esni mindig kockázatos vállalkozás...

Ha valaki meghal, a világ olyan üres lesz nélküle. Az otthon megfakul, az emlékek aranykeretet kapnak az emlékezés dobozkáiban majd kikerülnek az erkélyre, el, szem elöl. Ha valaki meghal, az utána fennmaradó ürességtől mindig félek. Olyankor képtelen vagyok megmaradni, s arról a helyről is rögvest el kell mennem - örökre.
Rájöttem arra is, hogy képtelen vagyok egyedül élni... Nem azért, mert ne tudnék közel 20 évesen gondoskodni magamról, hanem azért, mert az őrületbe kergetne az, hogy minden nap egy üres lakásba kell hazaérnem. Egy üres lakásba, ahol az emlékeken, a levegőn és a reggeli tespedtségen kívül nem vár semmi. Ahol az egyedült is magányosnak élem meg, s ha így élem meg, el is hiszem, hogy így van. Mostanában ismét gyermek szeretnék lenni. Turkálóból öltözni, örülni a százforintos boltos olcsó télifagyinak és hétvégén örömmel biciklizni édesapámhoz - hozzá, aki jelenleg nem akar tudomást sem venni rólam. Át szeretnék futni délután a nagymamámhoz, megbeszélni vele az élet ügyes- bajos dolgait, és elfeledkezni a messzeszálló időről. Szeretnék minden reggel a buszra futni, szeretnék újra középiskolás lenni. Nem szeretnék a szerelememmel, a csekkekkel foglalkozni, gyógyszert felíratni, adóbevallást készíteni, nem szeretnék felnőtt lenni. Keresem a régi arcokat a régi városokban, keresem az érzéseket, amik egykor megfogtak, keresem a tegnapok fényét, amik csábítottak, vontak magukhoz, de mára minden-minden megfakult. Ma is keresek... De már mást. Keresem magam, keresem a helyem... És keresem azt, hogy hova (kihez) tartozom.

Csak mert
vékonynak lenni
komoly vállalkozás.

Az leszek.

Hét óra. Csenget a villamos. Ébred a betonrengeteg. A napsütés kezével átnyúl a hidegen - még egyszer körbefonom sálam a nyakamon. Magamba szívom a kavargó atmoszférát, azt hiszem, hogy metropolizmust inhalálok.

Otthon sok helyen lehetsz, de szívből-lélekből otthon csak kevés helyen érezheted magad.

Kinőttem a szülővárosomat, csak pihenni érkezem - átutazóban egy bérlet nélküli járaton, ahova egy életben csak korlátozott számban indul vonat. Az otthonom: Budapest.

Az utcán sétáltam, közel tettem a lábam mindig a járdaszegélyhez, hogy érezze cipőm is a gravitációt. Nem volt meleg, éreztem a cugot aprómintás pamutruhámban. Villamosra sétáltam vagy ha nem is villamosra, legalább elektromosra - érzést akartam bérelni. Csak úgy - kölcsönbe.

Életem a diplomácia, ami fogyaszt, az a szerelem - no és a miegymás. Nem akarok a kettő közül választani. Tavasz van, ilyenkor (majdnem) mindent lehet, csak akarni kell, nem?

Villámcsapásként hasít belém az érzés - a májkrém nyitogató, testet tapogató döbbenet: hiú vagyok. Sosem gondoltam volna, szappanlelkű álmaimban sem, hogy egyszer azt kell mondjam: fontosabb a külcsíny, mint a "belszerkezet", amikor először találkozunk.  Nem ígértem semmit, hiszen úgyis becsuktam szirmaimat rég, mint a tulipán, s talán meg sem akartalak ismerni igazán. Erőszakoskodtál velem, hogy akkor is menjek el veled sétálni és együnk meg egy jégkrémet, aztán vitázzunk azon, hogy a pálcika fából vagy műanyagból készült-e, s ha már itt tartunk, biológiailag lebomlik-e... Lebomolhatna biológiailag az a gondolat az elmé(d)ben is, hogy én papírsárkény eregető - világpolgár vagyok, aki akkor boldog, ha útközben van. Aki akkor boldog, ha szabad. Akinek nem tetszik minden férfi, aki szembejön a piroson, de azok közül sok, akik vele szemben utaznak a mozgólépcsőn. Amikor először beletöröltem lábamat a főváros lábtörlőjébe, akkor hagytam fel minden pártalálási kísérlettel. Nem akarok szerelemes lenni vagy elkötelezni magam úgy, hogy mindezt végiggondolom. Nem akarok olyanba szerelemes lenni, akinek úgyis tetszem, mert az nem kihívás. Olyat szeretnék, hogy fekhessek a fűben cikkcakkollóval körbevágott félkész gondolatokkal,  gumicsizmában tocsoghassak a tegnapi esővízben és kincset kereshessek a tavaszi búzamezőben. Kutyát simogatnék, napfényt harapnék, szerelmet habzsolnék - ha a világ nem lenne ragaszkodó.

Hát jó.

Chardonneret.

http://www.facebook.com/pages/Chardonneret-bloggerina/294238390611427

Kiáltani szeretnék akkor, amikor csendben kellene maradni. Hallgatni a lábujjhegyen osonó semmit és várni...csak átszellemülten várni arra, hogy a semmiből valami legyen. Azt mondja a világ, hogy deviáns vagyok az érzéseimet illetően. Nem tartom a hagyományokat, illetve nem azokat tartok hagyománynak, amiket mindenki annak tart. Végleteket kergetek, mert sehogysem lenni ugyanolyan, mint valahogy érezni magam - semmilyen. Jól vagyok - nagyon vagy rosszul vagyok - még jobban.

Tavaszt köszöntök gyászoló szívvel, de képtelenül képtelen sötét ruházatban.  A gyász színe az érzés-szín. Ha barnában temetem a könnyeket a lágyan aláomló földre, hát teljék kedvem abban. De feketében ne, mert abban nem tudok - létezni - élni - gyászolni. Gyásszal együtt élni és létezni. Feketében.

Kiterítette a testet az asztalra, nem volt rajta szemernyi hiba sem. Tökéletes idillnek tűnt a délutáni nap félhomályában a távolság, ami elválasztja a való tényeket és a megálmodott harmóniát. Éles kést tartott kezében, precíz mozdulattal kezdte pontról-pontra felvágni az élettelen húsformát. Csak a szívre volt igazán kíváncsi, hogy vajon a szív is meghalt-e vagy csak dobogni szűnt-e meg? A húsát érintette, s látta, hogy az ember mily gyarló és kiszolgáltatott, hogy érzések nélkül, gondolatok nélkül puhán fekszik, s hagyja, hogy az élet forogjon tovább, még akkor is, ha ő nem játszik most már.

Meghalt. Nem akartam mondani.

-Nem történt semmi és nem csinált(unk) semmit.-

Kósza esőcseppek jelentek meg a koratavaszi hajnal ablakán, amiket rendre takarított az autó szélvédője. Nem néztünk egymásra - nem mertünk. Túl messzire mentünk már így is el, odáig, ahova nem szabadott volna, de hirtelen behúztam a kéziféket. A visszapillantó tükörből rám nézett, amint a harisnyába próbáltam beleerőszakolni magam a hátsó ülésen. Premierre voltunk hivatalosak, ilyenkor illik kiöltözni, megadni a módját az ünnepnek. Ismeretlenek voltunk egymásnak, nem is akartunk sosem igazán ismerősök lenni. Túl kényelmes és titkos maradt a viszonyunk így a világ előtt. Nem tudtam, hogy hol járunk, de nem is vert szöget fejembe a kérdés. Nem akartam tőle semmit, csak azt, hogy érjünk oda időben a darabra. Frusztrált voltam, éppen a nőknek kijáró havibaj boldogított. Előtte nap gondolkodtam azon, vajon mit keresünk mégis egymás mellett? Barátok vagyunk? Cinkosok? Szeretők? És mégis: mit művelünk egymással? Félni kezdtem, hogy elveszítem. Hevesebben dobogott a szívem, nem néztem másra jó ideje - miatta. ? . !. Miért?

-Szünet a gondolatáradat kellős közepén -

Elkészült a kötetem. Nem a valódi nevemmel, de a valódi gondolataimmal. Akkor is, ha azok néha vadak, túlfűtöttek, kétségek vagy szenvedélyek közt tobzódnak.  Nem mertem senkinek sem elmondani - Emmának sem. Ha vége a premiernek, a saját kötetemet fogom ünnepelni hivatalos keretek között. A boldogságot és az örömmámort nem osztom meg senki mással, csak Vele. Mármint, ha időben odaérünk. S hogy miért vele? Nem tudom. Az első pillanattól éreztem valami nyughatatlan, féktelenül kíváncsi, kiolthatatlan, csillapíthatatlant szenvedélyt, ami belőle áradt. Nevezhetjük "lefejezett szerelemnek" is, de ez nem szerelem. Több annál, s mégsem az. Lelki társak vagyunk. Vagy csak kölcsönösen szükségünk van egymásra.

Ha nagy leszek, diplomata leszek. Nem akarok zsúfolt, fényűző társasági életet, szerelmet, társat, kényelmes nekem egyedül a jelenlegi létformám. Sokszakos vagyok az egyetemen, s közben azt keresem, hogy melyik is a sok közül az én utam. Cudar világ a (kül)politika világa, rengeteg lelki erő kell hozzá... és szellemi - kiapadhatatlan - tőke. Azt hiszem helytálló azt mondanom, hogy nincsen szükségem senkire, maximálisan boldog vagyok egyedül. Nem karrierista vagyok, de tudom ahhoz, hogy egyenletesen - vagy éppen szélsebesen - ahogy a jelenlegi helyzet mutatja - haladjak a céljaim felé, ahhoz erre a mérhetetlen belső békére van szükségem, aminek most  a birtokában vagyok.

Napról-napra érzem azt, hogy növök fel. Közelít a 20 év, annak minden kecsegtető bájával, de kakaslépésekkel távozik a gyermeklét, a lánykaság időszaka. Minden nappal egyre több férfi szeme akad meg rajtam; minden nappal egyre jobban érzem magam a bőrömben és minden nappal a véghezvitt kemény munka után hálát adok az égnek, hogy ezt is megérhetem. Azért, hogy képes vagyok rá. Azért, hogy azt tudom mondani, hogy "tényleg ügyes voltam" és büszke lehetek arra a felcseperedő nőre, aki visszanéz rám a tükörből...

Diplomácia és Európai Unió és én. Aztán külügyminisztérium, Brüsszel, Budapest, London - ez utóbbi, ha egy kicsit nagyobb leszek. Politika és nemzetköziség, költségvetés és eurokrataság. "ÉsFranciaország."

= ÉLET

= BOLDOGSÁG

Az álmaim megvalósulása elkezdődött.

Kévézni indultunk, késtem. Jellemzően nem erősségem a pontosság, fel kellene nőnöm a feladathoz - azt hiszem. Régen találkoztunk, alig ismert meg. Leltárba vett, hogy vékony vagyok, hosszú a hajam és hullámos, ami nála bónuszpont, s megdicsért, hogy mennyire jól áll, hogy csinosan öltözködöm. Nem ellenkeztem.

Majd. Másfél óra múlva elbúcsúztunk, csörgött a telefonom. Nem vártam. Elvesztettem a napirendet és a lélekjelenlétemet is majdnem. Szerelmes voltam belé akkor... Valamikor. Nem találja helyét a világban, keresi a káoszban uralkodó diszharmóniát, s próbálja szépnek hinni azt. Nézőpont kérdése. Képtelen azzal a lánnyal együtt élni, aki miatt elhagyott engem. Nem kellett volna köztünk így zárulnia. Dehogynem. Sírás. Életemszerelme. Lecsapom a telefont - csak kinyomom diszkréten és felébredek. Vagy válaszolok. Bence, semmi sem történik ok nélkül. Ami egyszer véget ért, azt ne feszegessük többet. A barátod vagyok és melletted maradok mindig. De ennél többet ne kérj, mert nem adhatok. Vigyázz magadra.

Kocsmatúra vigaszként. Mindennapraegypasi. Dögös vagy. Leszarom. Nincs jövőképem, nincsenek terveim. Minden nap ott akarom hagyni az egyetemet, hogy újságíró lehessek. A felesége akarok lenni. Tiszta szívemből. De egyiket sem teszem. Mert ez az Ő, már nem az, akit egykor mindennél jobban szerettem. Ez az Ő azt hitte, hogy a távolság közénk állhat és a szerelem néhány kilométert él csak túl. 
A diplomáciában nem rám van szükség. Nem vagyok hozzá "elég" - érzem. Függetlenedni szeretnék, de a körülöttem élők helyet követelnek maguknak az életemből. Az emberek végigmérnek a vonaton, nem tudják, hogy ebben a percben is kétségbeesetten keresem lelkem darabjait. Nem tudják, hogy mások tekintetében próbálom meglelni sajátomat. Hogy erős vagyok, de nem a végtelenségig. Mellém ülnek, leveszik kabátjukat és nem érzik, hogy félek. Félek, mert sebezhető vagyok. A privát szférámba lépnek be. Beszélgetnek velem, s nem tudják, hogy úgy éhezem a jó szóra, mint egy falat kenyérre. Megmondom, hogy messzire utazom, oda, ahova naponta csak kétszer megy vonat, de azt nem, hogy vissza talán nem lesz már pénzem jönni. Nem tudják, hogy mennyit gondolkodom, hogy a lelkem mélyén író vagyok. Nem tudják, hogy idegen vagyok a világban, görcsösen vergődöm, keresem-követelem a helyem a főváros langymeleg ölében. Nem tudják, hogy társas magányban élek - kapcsolatban és szerelemben - de külön utakon. Nem tudják mit jelent a tengerparti zápor egy homokvárnak, csak azt, ha vad hullámok nyaldossák halálra a várat. Nem tudják, hogy hálát adok minden pillanatért, mindegyikért, amikor írhatok, amikor levegőt veszek, mosolygok, beszélgetek - és mindegyikért, amelyben őszintén szeretek.

Mindegyikért, amelyben őszintén szerethetlek...